Véleményem szerint hazánkban, meg úgy egyébként is a nyugati kultúrkörben rendkívül rossz viszonyban állunk az alkohollal. Hogy pontosabban fogalmazzak, pont azt tartom rossz dolognak, hogy annyira jóban vagyunk az alkohollal… Iszunk reggeli előtt kis étvágycsinálót, egymás egészségére, ha a barátokkal kimegyünk szórakozni, valószínűleg sörözéssel, borozással kötjük össze ezt a kikapcsolódást. Elszomorító, hogy mennyire egészségtelen nagyon sok ember viszonya az alkohollal, és hogy míg az egyéb tudatmódosító szerekkel szemben nagyon szigorúan vélekedik a társadalom, addig az alkohol egy teljesen elfogadott, legitim drog.
Persze valószínűleg sokan másképp vélekednének erről, ha nekik is addiktológiai rehabilitációs intézetek között pingpongoztak volna valamelyik családtagjukkal vagy esetleg ők maguk. Nálunk a családban sajnos nagyon komoly, szomorú eset történt, édesapámat addiktológiai rehabilitációs intézetek sorába küldtük el.
Már gyerekkoromban is úgy emlékszem rá, hogy mindig iszik. Sörös üveg, boros pohár, pálinka… szóval mindig valami alkohol volt a kezében. Az összes gyerekkori emlékemben. Ráadásul vidéken nőttem fel, ott, ha lehet, még inkább beteges az emberek viszonya az alkohollal. Hiszen nem is férfi, aki nem fogad el egy pálinkát, és ha nem akarja, biztos, hogy addig kínálgatják, amíg végül legyűri.
A nagyszüleim tanyán éltek, apám is itt nőtt fel, csak aztán beköltöztek egy közeli nagyobb faluba anyával, mert jobbak voltak a munkalehetőségek, meg gondoltak arra, hogy a gyerekek majd könnyebben tudjanak iskolába járni. A nagyszüleim még egész sokáig a tanyán maradtak, gyakran látogattuk őket, nagyon kellemes emlékeim vannak arról a helyről. Valahol örülök is annak, hogy már egyikük sem élt, mire a fiúk lába alól annyira kicsúszott a talaj, hogy egyszer arra eszméltünk: apa a hátunk mögött eladta a tanyát, és elitta az árát. Anya ekkor mondta, hogy elég, és ekkor kezdődött az addiktológiai rehabilitációs intézetek sora, melyet végül a Felépülőkkel zártunk. Az ő 28 napos programjának és alapos, lelkes utógondozásuknak hála apámnak végre sikerült kigyógyulnia az alkoholbetegségből.
Kiskamasz voltam, mikor anya végleg feladta apámmal a harcot, és azt mondta, vagy az alkohol vagy a családja. Apám eleinte tiltakozott, de végül önként vonult elvonóra. Egy ideig rendben is voltunk, olyan másfél év múlva azonban megint kezdett inni. Nemsokkal ezután következett a második elvonó. Ez már sikeresebbnek bizonyult, ezután már évekig nem ivott, még a ballagási ebédemet is kibírta, végül két év múlva, a nővérem esküvőjén tört meg, iszonyatosan berúgott, nagyon csúnyán kezdett viselkedni, de szerencsére még idejében sikerült hazaküldeni. Anya ekkorra már teljesen belefáradt, elváltak.
Ezután néhány hónapig nem hallottunk apáról. Végül ő keresett meg, először a nővérem, majd engem is, hogy segítségre van szüksége. Így találtunk rá a Felépülőkre, és nagyon örültünk, hogy így történt, mert az ő 28 napos programjuknak köszönhetően apámnak végre sikerült rendbe jönnie. Legalábbis reméljük, most egyelőre nagyon meggyőző, sose tűnt még ennyire céltudatosnak, vidámnak, elégedettnek. Még új barátnője is van, néhány hete mutatta be nekünk.
Most ő is felköltözött Pestre, azt mondta, új életet szeretne. Nehéz neki picit megszokni a nagyvárost, és beismeri, hogy sokszor elcsábul, de úgy érzi, a város sokkal pörgősebb, színesebb, és az itteni barátai jóval megértőbbek is a többiekkel szemben. Reméljük, azúttal nem fog szétcsúszni, egyelőre nagyon is pozitívak vagyunk, és ezt csakis a Felépülőknek köszönhetjük ‒ meg persze apa akaraeterejének.